SZEZONNYITÁS

Az idei első alkalom, hogy a toronylesbe megyek fotózni. Tavasszal két új gallyfészket raktunk ki a kék vércséknek, ezekhez nagy reményt fűzök... na meg a szalakótákhoz.

Tiszta az idő, hűvös a hajnal. Ahogy a főútról lekanyarodok, kikapcsolom a rádiót, és leengedem az ablakot. Beengedem az autóba a pusztát.

Ahogy a régi tanya felé bekanyarodok, megcsap a frissen kaszált lucerna nedves illata. Ezt nagyon szeretem, kár, hogy illatokat nem tudunk eltenni télire... 

Ahogy kiszállok az autóból hallgatózom egy kicsit. Egy füleskuvik, kék vércsék majd a jól ismert karácsolás, a szalakóták...

Gyorsan besurranok, szemben a gallyfészek beszállóján egy vércse sziluettje látszik.

Fent elhelyezkedem, nincs még fény, bóbiskolok kicsit, nyugodtan tehetem,  idén nincsenek békák a lesben, akik a szundikáló fotós nyakába pottyannak, csak egy-két darázs. 

Aztán szép lassan megvirrad, majd az első képek a szalakótákról készülnek. Hirtelen jönnek, mint akik épp sietnek valahová, csak menet közben beugrottak körülnézni. Kipróbálnak minden beszállót, beülnek portréra, benéznek az odúba is. aztán már itt sincsenek.

Később a kék vércsék is előkerülnek, a tojó oldalt ücsörög, a hím hol a fészket próbálgatja, hol a beszállót...

aztán megjönnek a csókák, akik az egyik szemközti ládában kezdtek komoly építkezésbe. Szeretem a csókákat, én örülök,  hogy itt vannak. Azt gondolom, minél változatosabb társaság költözik össze a les előtt, annál izgalmasabb szezonnak nézünk elébe....

A vörös vércsék az évek óta lakott ládában vannak most is, ők már előrébb tartanak mindenkinél.

Jelen állás szerint tehát színesedik a fauna, a csókák személyében egy új fészkelő fajjal gyarapodik a kolónia.

Már csak a reggel itt kiabáló füleskuvikot kéne idecsalni...