2018. december 15., szombat

SZÜRKÉK

Már nem is emlékszem, hogy jósoltak-e havazást, illetve, hogy csak azért mentünk a pusztára mert havazik, vagy amúgy is tervben volt... már nem tudom. De lent vagyunk, és szépen havazik, mi több annyira havazik, hogy az út mellett ácsorgó őzeket is alig látni. 
Valószínűleg mégsem számítottunk hóra, ugyanis a fehér álcaruha hiányzik a mai felszerelésből, így épp csak lassítok, úgy nézzük meg a hózivatarba vesző rudlit.
Aztán a falu felé tartva, látjuk, hogy szürkék lógatják a fejüket, állják a sűrű havazást. Nem is megyünk tovább egy tapodtat sem, hiszen már régóta szeretnék néhány havas képet ezekről a jószágokról, nagy kedvenceimről akik nélkül már el sem tudom képzelni ezt a tájat, legyen akár nyár vagy tél.













2018. november 5., hétfő

MAJDNEM HÁROM ÉV

Ennyi ideje nem ültem a régi itatós lesünkben... 
Egyik délelőtt, csak úgy az utcán meghallottam a süviket, és elkapott a nosztalgia, a vágy, hogy újra süvöltőket kéne fotózni! Az első adandó alkalommal, egy előzetes terepszemle után ki is ültem, szerencsére J barátom remekül karban tartja a lest, itató feltöltve, az üveg tiszta már csak madár kell...
Sokáig nem kell várnom, lassan szállingózni kezdenek. Feketerigó, vörösbegy, egy tojó barátposzáta. Aztán énekes rigó, majd nagy fakopáncs, egy tojó süvi. Szinte csak portrékat készítek, nem tetszenek már azok a szűk habitus fotók, amikért anno úgy lelkesedtem. A közép fakopi fürdik, de mivel középen a háta mögött ott éktelenkedett a medence vége, nem is kattintok, sok kép el sem készül a nem megfelelő környezet miatt.
Pedig jön erdei pinty, aztán fekete harkály, aki többször is visszajön, de akkor sem fér a képbe. Bejön egy öreg héja, és a végére a léprigó.
Nem volt rossz fotózás, de nem volt benne kihívás. Mondhatnánk, irigylésre méltó felhozatal, de mit sem ér, ha nem tud megújulni. Valami mást szeretnék, többet ezeknél a portréknál, de azt itt sajnos nem tudom megvalósítani. Egyszer jó volt, de , hogy újra rendszer legyen belőle... kizártnak tartom.
















2018. október 13., szombat

ŐSZI SASOK

A múltkori, kétes sikerrel végződött partimadarazások után kicsit elkedvetlenedtem a tipegőktől, figyelmemet sokkal inkább a tórendszer csúcsragadozói felé fordítottam, akik ilyenkor már szép számmal fordulnak elő errefelé. Ezek nagy része nem idevalósi madár, jobbára vonuló, kóborló egyedek, akik a nagy bőség után tovább is állnak...
Most azonban még kilenc a számuk, köztük három adult példány. Figyelgetem egy ideje őket, ahogy halászgatnak, és nem kerüli el a figyelmemet egy számukra igen kedvelt "zátony" sem, ahol előszeretettel töltik az időt, alkalmasint akár hárman-négyen is.
Összeállt a fejemben a terv, megtettem a szükséges előkészületeket, ami abból állt, hogy megkértem Zs-t, zsákoljon be nekem némi halat csali gyanánt. Annyira biztosra mentem, hogy otthon nagyképűen megjegyeztem: "Na, ha holnap nem fotózok sast a tavon, akkor soha!" 
Ezzel a szép gondolattal aludtam el aznap  este...




...másnap reggel pedig szó szerint kidobott az ágy, hiszen ma sasra megy a "játék". Félúton betérek a szokásos benzinkútra, ahol reggelit, és ha szükséges benzint veszek, és ahol most szomorúan konstatálom, hogy a tárcám otthon maradt, pedig most nagyon kéne az a benzin... gyorsan végig gondolom a helyzetemet: vagy hazamegyek, és nem fotózok semmit, vagy lemegyek fotózni, aztán éhesen tolhatom az autót hazáig, vagy amíg valaki meg nem ment. Utóbbi mellett döntök, így hajnali sötétben már a málháimmal megpakolva, ami ezúttal kiegészül vagy 15kg hallal, cuppogok be a tóba. Hamar megtalálom az alkalmas helyet, felállítom a hasalóst, beborítom némi gyékénnyel, aztán nagy kerülővel rakok ki csalit is. Ezután befekszem a 30-40cm magas gyékény torzsák közé, "kényelembe" helyezem magam, aztán várok. Mikor már hallok emberi neszezést a halőrház felől, felhívom Zs-t, elpanaszolom, hogy jártam, mire ő közli, hogy akkor odakészít nekem öt liter benzint! De jó...
Fél hét tájban némileg bosszankodva figyelem, ahogy a túlparthoz közel rétisasok kergetőznek, leszállnak, esznek, jönnek-mennek. Néha izgatottan figyelem, ha fölöttem repül el egy sas, biztatom, szálljon le, gondolom a friss potyahal csak felkelti az érdeklődését...





Aztán hét körül, egyszer csak ott áll egy az iszapon, és nézi a halat. A szívem a fülemben zakatol, emelem az obit, és megint csak az jut eszembe, ami ilyenkor mindig, csak egy kocka legyen róla! Csak egyetlen éles kép... Aztán széttárt szárnyakkal totyog a sárban, végül ráfordul, és birtokba veszi a busát...





Nem kezd el enni, az eget kémleli, mint amikor vetélytárs közelít, és lám... már meg is érkezett a második madár. Nem vesztegeti az időt, hamar helyet kér a hal mellett. El sem hiszem... két rétisas előttem kb. húsz méterre, én pedig egy üveg nélküli kis sátorból figyelem őket. Elő akarom venni a telefont, hogy csináljak egy videót, de nem merek mocorogni, inkább hagyom.








Pár falat után oszlik a "tömeg", faképnél hagynak, aztán jön egy aki valamitől megriad, expo nélkül elmegy, de bizakodó vagyok, mert távolabb látok néhány madarat, bármikor visszajöhetnek...


Ez nemsokára meg is történik, ez a madár már vagy fél órát falatozik előttem. Közben akad olyan is, aki magának fog halat, aztán átjön vele, mert ahogy nézem, odaát elég nagy a tömeg, sok a sirály, meg a szürkevarjú.




Később a potyalesők megjelennek itt is, aztán az utolsó sas hamar  megunja a lármás társaságot, és vitorlát bont, a sirályok pedig, mintha csak a győzelmüket ünnepelnék, hogy elkergették a sast, még jobban lármázni kezdenek... Én még bent maradok egy kicsit, kicsit el sem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű volt! Aztán kimászok, már nem is súlyos a motyóm, vigyorogva cuppogok a sárban kifelé. A bódénál tankolok öt litert a kocsiba, aztán irány haza. Már csak valami kaja kéne!