2020. május 18., hétfő

MÁJUSI TÖRTÉNÉSEK

Május 18.

Úgy tűnik a múltkor előre ittam a medve bőrére, azaz a csókák elveszítették a meccset. Ezzel, illetve, hogy nem látok a les körül szalakótát, a fajgazdagság iránti bizakodásom is szertefoszlani látszik.
A kék vércsék stabilan őrzik a ládát, beleülnek, kijönnek, egyik beszálló, másik beszálló... csak éppen akció nincsen. Se pocok, se ajándék, se párzás...







Május 29.

Bevallom az előző alkalommal kicsit felbosszantott a dolog, így tíz napig felé sem néztem a toronynak, ma hajnalban viszont megint bizakodó vagyok.
A hím, még hajnali szürkületben hoz egy békát, amiből eszik, majd bedobja a gallyfészekbe. Ezt a reggel folyamán előveszi, majd nagylelkűen a tojónak adja, aki az odú peremén csócsálja...
Aztán semmi. Benézek a les oldalára szerelt odúba, üres.
Lent belenézek a többi odúba, csak veréb...







Hazafelé kocsiból lövöldözök  a madarakra, szép ez a pipacsos környezet. Közben egy ismerősömmel beszélek telefonon, aki megkérdezi, láttam-e már a napok óta Apajon tartózkodó pártásdarut.
Még nem volt hozzá szerencsém, mondom én, mire elmondja merre keressem. Gondolom, egy próbát megér, de nagy energiát nem fektetek bele...
A tavak utáni belvizek mellett autózom, nagyjából 6-800 méterre a dűlőúttól, amire rá kell térni, mikor látom, hogy az út felett, szemben velem jön a madár, majd leszáll a belvízre, ami mellett most jöttem el. Megállok, visszasétálok, készítek néhány dokumentum fotót, és ennyi. Ilyet is láttunk!






2020. május 10., vasárnap

SZEZONNYITÁS

Az idei első alkalom, hogy a toronylesbe megyek fotózni. Tavasszal két új gallyfészket raktunk ki a kék vércséknek, ezekhez nagy reményt fűzök... na meg a szalakótákhoz.
Tiszta az idő, hűvös a hajnal. Ahogy a főútról lekanyarodok, kikapcsolom a rádiót, és leengedem az ablakot. Beengedem az autóba a pusztát.
Ahogy a régi tanya felé bekanyarodok, megcsap a frissen kaszált lucerna nedves illata. Ezt nagyon szeretem, kár, hogy illatokat nem tudunk eltenni télire... 
Ahogy kiszállok az autóból hallgatózom egy kicsit. Egy füleskuvik, kék vércsék majd a jól ismert karácsolás, a szalakóták...
Gyorsan besurranok, szemben a gallyfészek beszállóján egy vércse sziluettje látszik.
Fent elhelyezkedem, nincs még fény, bóbiskolok kicsit, nyugodtan tehetem,  idén nincsenek békák a lesben, akik a szundikáló fotós nyakába pottyannak, csak egy-két darázs. 
Aztán szép lassan megvirrad, majd az első képek a szalakótákról készülnek. Hirtelen jönnek, mint akik épp sietnek valahová, csak menet közben beugrottak körülnézni. Kipróbálnak minden beszállót, beülnek portréra, benéznek az odúba is. aztán már itt sincsenek.





Később a kék vércsék is előkerülnek, a tojó oldalt ücsörög, a hím hol a fészket próbálgatja, hol a beszállót...




aztán megjönnek a csókák, akik az egyik szemközti ládában kezdtek komoly építkezésbe. Szeretem a csókákat, én örülök,  hogy itt vannak. Azt gondolom, minél változatosabb társaság költözik össze a les előtt, annál izgalmasabb szezonnak nézünk elébe....
A vörös vércsék az évek óta lakott ládában vannak most is, ők már előrébb tartanak mindenkinél.
Jelen állás szerint tehát színesedik a fauna, a csókák személyében egy új fészkelő fajjal gyarapodik a kolónia.
Már csak a reggel itt kiabáló füleskuvikot kéne idecsalni...




2020. április 17., péntek

KÉKBEGY

Ha valamiben, akkor ebben a kékbegy fotózásban nagyon biztos voltam...csak le kell menni, kitenni a beszállót a megfelelő helyre, beülni, aztán hadd jöjjön. Volt már ilyen, mi bajom lehet.
A tavaszi mocsár ezer hangja fogad a pirkadatban, amiből kihallatszik  a begy éneke is. Sietve veszem fel a gumicsizmát, kapom a cókmókot, állványt, beszállót, széket, álcahálót.
Már korábban kifigyeltem, hogy egy kidőlt fa törzsén énekel, gondoltam az mellé teszem a beszállót, kicsit magasabbra.
Korán van, fény alig, madár arrébb, nem vagyok türelmetlen. 
De ahogy jönnek a legszebb fények, és még mindig semmi, oda a nagy nyugalmam. Madaram jóformán körbeénekel, még a szokásos helyére is beül pimaszul, de a foszlott gyékény buzogány nem kell neki....
Hej, pedig de szépen mutatott volna ellenfényben...




2020. március 21., szombat

TAVASZ A TAVAKON III.

Még a múlt hétvégén láttam, hogy az új I-es tó is lent van, és nagyon jó kis tocsogókkal stagnál már egy hete.Így nézett ki akkor...


És mivel a godákra fáj a fogam, nem volt kétséges, hogy ma reggel ezen a tavon próbálok szerencsét.
A tó nyugati  oldalán találok egy alkalmas helyet, ahol reményeim szerint be tudok gázolni. Leteszem az autót, és a cókmókkal visszasétálok, majd befordulok a mederbe.
A szokásos 10-15 lépés puha iszap után várom, hogy keményedjen a fenék, azonban egyre jobban, már térdig süppedek a lekvárba... 
Még pár métert küzdök a sárban, miközben alaposan kimelegszem, de mivel már kezdem úgy érezni magam, mint az egér az egér ragasztóval kent lapon, inkább visszafordulok.
A rövid oldalról aztán simán bemegyek, és sikerül is jó helyet találnom...
Tükör sima, goda-bokáig érő víz, szemben a tavalyi nád, kellően távol.
Az első fényekkel dankasirályok, majd pajzsosok jönnek, ám rájuk nem "lövök", egy hete velük kiszórakoztam magam.
Aztán kicsit távolabb feltűnnek a godák, komoly csapatban, szurkálják a sáros vizet apró férgek után kutatva.  Ha tartják az irányt, ide jönnek elém. 
Lassan közelednek, és mikor jó távra érnének, megállnak tollászkodni.


 Aztán végre valahára ideérnek elém. Néha túl sokan is vannak, egymást takarják, de azért akadnak magányos egyedek, remek pillanatok.
Körülbelül tíz percet, negyed órát táplálkoznak előttem, élvezem a közelségüket, hallgatom ahogy magukban motyognak, és közben jó sok képet készítek
Aztán, ahogy jöttek, tovább is állnak.
Egy darabig még a sátorban maradok, megvárom, míg jócskán továbbhalad a sereg, aztán én is kiballagok a partra. 
A magasan keringő halászsas volt a ráadás...















2020. március 15., vasárnap

TAVASZ A TAVAKON II.

Már kibékültem a tudattal, hogy képtelen vagyok szabadulni a leeresztett halastavaktól...
Akárhány csalódást is okozott már, benne van az ígéret minden újabb alkalomban.
A hatos van leeresztve, már a héten szövögettem a terveimet, hogy majd a kis nádsziget közelében ütök tanyát, és halat feltétlenül viszek be, mert rendszeresen mozognak a sasok. 
Szokás szerint már a hajnali szürkülettel bent vagyok. Kicsit talán el is bóbiskolok, mindenesetre csukva van a szemem, és csak hallgatom az előadást, azt sokféle madárhangot, amiből egy, egy piroslábú cankó, nagyon közelről szól. Itt van előttem, meg egy távolabb is. Aztán jön újabb, valami fura van a lábain. Közelebb érve látom, jég... éjszaka még a lábukra fagy, de aztán reggel indulnak tovább, majd később leolvad, lehullik...






Aztán jönnek a pajzsosok, sokan, többféle színűek. Köztük is van jeges lábú.



Hogy a sas mikor került elém, bevallom nem tudom... a halat valószínűleg hozta magával, mert amit én raktam ki az ott is van, de eszik valamit. A szürkevarjak  nem mardhatnak el mellőle, íme egy rövid kis videó róluk...





A cankókat persze mindez nem érdekli, folyamatosan mozgásban vannak előttem, szondázzák az iszapot. Néha egész közel jönnek, egy alkalommal elhomályosul a kép a keresőben, gondoltam a sátor fülét lehajtotta a szél, oldalt kipillantva azonban látom, piricankó nézett be a napellenzőbe...
Aztán a sas is odébbáll miután jóllakott.
Mikorra a fények már túl kemények, már csak figyelem a nagy nyüzsgést. Egy piroslábú csapja a szelet egy gyűrűzött madárnak, sejthető, mire megy ki a játék...
Megvárom, míg befejezik, aztán sátrat bontok...