2018. március 25., vasárnap

MUFLON MÓKA


Két évvel ezelőtt már jártam itt G vel muflonozni, igaz akkor szőrét sem láttuk a birkáknak... azóta a meghívásom mondhatni folyamatos, de tavaly nem jöttem fel egyszer sem.
Pár hétig tart ez a tavaszi alkalom, ilyenkor csend van a területen, és amíg az erdő el nem kezd zöldülni, a muflonok a frissen sarjadó vetést látogatják...
Pirkadatkor találkozunk a faluban, innen egy autóval megyünk tovább. Világos van már, de szabad szemmel nem látni vadat. A távcső azonban mutatja, hogy a távolabbi táblákon már működnek a kosok. Nagy kerülővel fel cserkelünk, de sajnos közben odébb legelnek. Távolabb a vetés közepén találjuk őket, irány ismét nagy kerülővel rájuk, ezúttal fentről lefelé. Egy nagy galagonyás, csipkés bozót mellett csúszunk lefelé. Már látszik, ezúttal jó helyen vagyunk, a kis kosok felfelé, felénk legelnek, csak meg kell várni  lehasalva, amíg felérnek. Ez viszonylag lassú folyamat. Már hosszú percek óta nem történik semmi, hacsak az nem, hogy a birkák meredten bámulnak jobbra, majd hallom mellettem G t : ssssz, jobbról a bika, jobbról a bika...
Nem is értem hirtelen, hiszen muflonozunk, és a muflon az kos nem bika, de aztán látom már a jobbról elénk kocogó gím bikát, aztán lent ahonnan a bika jött, egy agancsozó lép ki a sűrűből, de ahogy meglát minket el is tűnik. Látják ezt a birkák is, úgyhogy a bikával karöltve levonulnak a színpadról...


Bosszantó... mindegy, visszacserkelünk majdnem a kiindulási pontra, itt sikerül egy kis nyáj elé kerülnünk. Szépen végigsétálnak előttünk viszonylag jó távra, csak nem valami szép környezetben .


Lefelé menet rásétálok egy bakra, G a tábla szélén sétál tovább,  az őz őt tartja szemmel, így nincs nehéz dolgom.



2018. március 3., szombat

MÁRCIUSI HÓ

Amennyire fogadkoztunk nyáron, hogy ősszel majd rendbe rakjuk a leseket, annyira nem törődtünk vele egész télen... Mondjuk az időjárás sem volt túl alkalmas, kemény fagyok és hó híján tiszta sár volt minden, olyankor bajos a közlekedés. Most eljött az utolsó olyan hétvége, amikor még át van fagyva némileg a talaj, mikor még autóval megközelíthető a les, aztán tavasz végéig se ki, se be, maximum gyalog. Úgy meg fárasztó kilométereken át cipelni öt vércseládát, létrát, szerszámot, úgyhogy inkább most jöttünk...Helyenként izgi volt a befelé vezető út, de szerencsésen beértünk. Majdnem "házig", kb. 200 méterre a lestől. Néhány óra alatt végzünk, aztán szedjük a sátorfánkat, eléggé megenyhült, sok kedvem nincs a sárban csúszkálni kifelé.






Egy helyen libák vannak a vetésen, őzekkel vegyesen, lilik és nyári lúd... Mutatósak ilyen negy tömegben, megállunk néhány felvételre, megint arrébb túzok csapat csipegeti a repcét, kakasok...Teszünk egy próbát, hátha...elindulunk, már tíz méter után fárasztó, a madarak csipegetnek...ötven méter, nem közelednek...túl százon, sajog térd,  könyök, semmivel sem vagyunk közelebb. Feladjuk.












2018. február 18., vasárnap

KÉT HAJNAL A PUSZTÁN

Február 18.
Régen jártam lent a pusztán, tervezgettem is a hétvégi lemenetelt, úgyhogy a szombat éjjeli havazás pont kapóra jött. Ha jobban belegondolok, közel nyolc éve járom ezt a tájat fényképezőgéppel, és alig alig akad néhány havas képem róla...
Ma napkeltére nem számíthatok, mégis úgy indulok, hogy nagyjából akkorra lent legyek.  Ahogy elhagyom a várost, az alsóbbrendű utak még havasak, azonban csak 0 fok a hőmérséklet, így valószínűleg nem lesz hosszú tartós a hótakaró.
Ahogy világosodik, már látszanak az őzek. Helyenként valóban ameddig a szem ellát, a behavazott vetésen, néha libákkal vegyesen mozognak...
Én nem készültem a hóra, fehér álcaruha híján meg sem kísérelek a közelükbe jutni. Nehezíti a feladatot, hogy helyenként 50-100 méter széles belvízfoltok állnak közénk több száz méter hosszan. És ha igazán őszinte akarok lenni, nincs is kedvem a vizes hóban kúszni. Ma nincs...




Csak gurulok végig a jól ismert helyeken, jobbára csak a műúton, letérni arról kockázatos, valószínűleg nem is jutnék messzire a felázott dűlőkön. Néha megállok, kiszállok az autóból, hallgatom a csendet, amibe csak néha szól bele távolról, ahogy a lilikek a saját nevüket kiáltják, vagy egy-egy dolmányos varjú rekedt hangja..
Gondoltam, meglátogatom a kedvenc gémeskutamat, róla sincs havas képem. A nyári utak, amiből több is van, ilyenkor szintén járhatatlanok, így a falu felé indulok, azon át, kifelé amíg lehet, amíg biztonságos, aztán gyalog tovább, keresztül a hószagú pusztán ahol a nyulak javában kergetőznek már..





Körbejárom a kutat, élvezem a csendet, még le is ülök egy kicsit, a nyulakat figyelem. Milyen soknak tűnnek, nyáron alig látni őket. Aztán vesztemre meglátok a távolban egy kis túzok csapatot. Olyan helyen vannak, hogy úgy gondolom megér egy próbát. A szomszédos tanyát megkerülve, árkon-bokron kúszva közeledtem, ám közben vagy én tájoltam el magam, vagy ők mozdultak el, nem tudom...mindenesetre kicsit nehézkes, de szép  a röptük...



Február 25.
Szerintem kicsit későn, de megjött a hideg! Tiszta időt jósoltak mára, reggel -8, csillagos ég mikor indulok, a pusztán -14, néhány centi friss hó.
Még napkelte előtt kinézek egy kis rudlit, a helyszín nagyjából a szokásos, az ellenfényt pár perc múlva felkapcsolják, indulok. Hason-könyéken a porhó lepte vetésen. Viszonylag jól haladok, de a csapat kezd lazulni... Két bak addig tologatja egymást, míg kikerülnek a "képből", mások arrébb csipegetnek, jobbra- balra kúszok, hogy a fény iránya jó maradjon, illetve, hogy a nap a vadak mögött legyen. Később kettő lefekszik, aztán szinte teljesen szét szélednek. csak a két fekvő suta marad előttem. Bosszantó, de nincs mit tenni, otthagyom őket, a tavak felé veszem az irányt.
Lassan gurulok befelé. A vizek nagy része még jégmentes, néhány libát látni rajta, sok hattyút helyenként, gémeket és rengeteg kormoránt. A hóban mindenfelé vidranyomok. Mi lehet itt éjszaka!?



Sokat nem időzök itt, latolgatom, merre menjek, a befelé vezető út necces volt, de a hátsó még rosszabb lehet, úgyhogy megyek amerről jöttem. Nehéz a hóval borított viszonylag sima útról eldönteni, hol rejt feneketlen kátyút... Megyek csak úgy érzésre, de úgy tűnik ezúttal rosszul döntöttem, a felső néhány centis fagyott réteg alatt, a tengelyig érő lekvár azonnal megfogja az autót.
A tavakról hívok segítséget, fél óra múlva már gurulok tovább...


Bámészkodok még egy kicsit, megenyhült az idő, már csak -4 fok van, megmozdult az élet. Itt egy rétisas, ott néhány kócsag. Libák jönnek-mennek, nyári lúd és lilik vegyesen, túzokok a múltkori helyen, őzek, nyulak... Ilyen a puszta télen...




2018. február 3., szombat

AZ IDEI ELSŐ

Idén így alakult... A tavalyi év vége sem volt valami aktív, és ilyen, hogy elteljen a január egy kattintás nélkül, ilyen még nem volt! Nem panaszkodni szeretnék, szabadkozni pedig főleg nem, így alakult. És ebben jelentős része van ennek a semmilyen télnek. A hómentes teleket már megszoktuk, de hogy hideg sincs már....csak a taknyos szürkeség. 
Említettem már, hogy építettünk egy etetős-itatós lest, amit még ki sem tudtam próbálni...ma eljött a napja. Eredetileg a pusztába terveztük a mai reggelt, de mivel se hideg, se hó se fény nem ígérkezett, ezt elvetettük, és az etető mellett döntöttünk.
Már anno az építésnél is látszott, hogy kicsit sűrű a berendezés, de ma kiderült, hogy tényleg "túlvállaltuk" magunkat. Etető, itató, harkályos tuskó, ölyv beszálló, szotyi, farhát, káosz...
Az utóbbi időben nem használunk már üveget a leseinkben, ami egy egy beszállós történetnél, mint a banka, vagy a szalakóta, nem gond, viszont itt maga volt kínszenvedés. Az egész délelőttöt részemről a kapkodás jellemezte, ide-oda forgattam az obit, ha jobbra szállt valami akkor jobbra, aztán ott a harkály, gyerünk balra, mintha csak az lett volna a cél, hogy riasszam őket...
Az "ezt nem hiszem el" és a "legközelebb egyedül jövök" megjegyzések a legfinomabbak voltak Imi részéről...Szóval ma amit lehet elzavartam, a képeken a legbátrabbak láthatók.






2017. december 31., vasárnap

ÉV VÉGE

Nem igazán vagyok nagy visszatekintő, egyszer írtam ilyen év végi összegző posztot, ott is hasonlóan kezdtem... Viszont a 2017-es év, azt gondolom, jól sikerült, készült pár jó kocka, beérett pár szem gyümölcs, és elültettünk Imivel sok-sok magot, amiből, reményeink szerint a következő évben-években szüretelhetünk. Az mára már tiszta lett, hogy a pusztán a sikert években kell számolni, és  remélem mi jó irányba haladunk. Nem szeretném itt az év közbeni posztokban leírt sztorikat újra elmesélni, inkább  olyan  tartalmat osztanék most meg, ami év közben kimaradt. 
Januári őzezésből talán egy alkalom jutott, itt a tiszta idő és a kellő hideg fontos tényezők, és a siker még ekkor sem garantált.



Biztos ami biztos, a korcsolya ott lapult a csomagtartóban, a tavakon tükör jég várt minket...



Szeretem ilyenkor a tavakat... dermedt csend, amerre csak nézünk, sehol a legelésző szürkék, liba alig néhány maradt, vidra nyomok a hóban, pár barkós cinege veri le a nádbugára rakódott zúzmarát.



Idén is lent voltunk a tavaszi halászatkor, bár simán kihagyhattuk volna. Hol Imi hagyta otthon a fotós motyót, hol rosszul választottunk helyet, hol ez - hol az volt. Volt, hogy csak a halászokat fotóztuk... 



Viszont elkezdtünk barkácsolni! Vércseládák, les forma építmény a kertben...



...és egyre többször fordultunk meg a pusztán. Itt mindig van látnivaló, akár túzok, vagy egy fiatal parlagi sas, kamion előtt átszaladó őz-rudli. Érezni a tavaszi föld szagát, zöldül a vetés, és a tervek  lassan megvalósulni látszanak. Márciusban sikerült egy olyan hétvégét kifognunk, mikor járható volt a puszta, volt némi izgalom ugyan, de sehol nem ragadtunk sárba. Úgyhogy felépítettük a lest, kihelyeztünk újabb öt ládát...







Néhány sorban meg kell emlékeznem bankáimról, akik a tavalyihoz képest jó másfél hetes késéssel kezdtek költeni. Itt is voltak terveim, ami a következő évre marad, ugyanis két alkalommal voltam kint, egyszer még korán, aztán másodszor már csak egy fióka volt az odúban. Az öregek ugyan felkészültek egy másodköltésre, kitakarították az odút, ám valamiért mégsem vágtak bele a második kanyarba.



Közben a vércse telepen kezd mozgalmas lenni az élet! A szemközti ládában megfordul mindenféle vércse, mi a kékeknek drukkolunk... Egyik reggel egy kellemes három kilométeres terepgyaloglással kezdtük a hajnalt, az egész hetes eső teljesen szétáztatta az utat... 












Egy alkalommal júniusban feketególyázni is eljutottam, kedvenc dunai holtágunkra..



Aztán lent a pusztán, az egyik szalakóta odúnál kezdett egyértelművé válni a helyzet. Pont jókor, mert a vércse telepen csend van, illetve nem sok látnivaló...Egyik alkalommal egy sérült szárnyú hím vörös vércsét találtunk a dűlőúton. Szereztünk egy papírdobozt, bevittük az állatkertbe.






Júniusban felépült a kóta les, letojtak a madarak... nem rossz, mikor még telefonnal is lehet szalakótát fotózni!






Júliusban már minden lakott ládában fióka volt, de ekkor már nem erőltettük a feljárkálást. A beszállókat nem használták a madarak, és igazság szerint nagyon élveztük, hogy van szalakótánk...



Őszi halászatkor nem jött be a csali ponty, a sas a túloldalra szállt! De volt helyette pl. apró partfutó, ami ugyanolyan szép, csak sokkal kisebb. Ekkorra már elfogyott a nagy lendületünk, kavarogtak ugyan a fejekben mindenféle túzok fotók, meg ilyesmik volt néhány lemenetel, próbálkozás, de azért a túzok az túzok, az keményebb dió..







Egyik alkalommal  például megakadtunk a szürkéknél, nem is mentünk tovább. Szóval ilyen kis nüansznyi dolgokon múlik a túzok fotó sikere, avagy ...nem sikerülte.





Novemberben ÉTF, ahogy arról már esett szó, aztán ennyi. Még decemberben csináltunk egy etető-itató kismadarast, de sajnos még nem volt szerencsém kipróbálni...
Idén nem volt üzekedés, volt helyette családi nyaralás (cseppet sem bántam). Nagyon sokat kint voltunk márciustól augusztusig. Kicsit elég is volt. Meg aztán, annyi tervünk van még... kell valami jövőre is.