2017. május 1., hétfő

VÉRCSE SZTORI

Vércséink története 2015-be nyúlik vissza, amikor megtaláltam a helyet, egy ezüstfás kis ligetet, néhány szarkafészekben költő vörös vércsével. Nyár derekán voltunk akkor, hogy hány pár költött nem tudom. Körülnéztem, és "eltettem" a helyet magamnak későbbre...
Télen már terveket szövögettem, vércseládákat gyártottam, a csapadékos kora tavasz azonban keresztül húzta a számításaimat. A puszta fel volt ázva, mire autóval meg tudtam közelíteni a helyet, szó sem lehetett les építésről. A vörös vércsék már itt voltak, énekesek, örvös galambok, és semmiképp nem akartam zavarni őket a némi tereprendezéssel is járó les építéssel. Öt darab ládával azonban megtámogattam a kis kolóniát, amit aztán hamar el is foglaltak a madarak. Nyár közepén már láttam, kékvércsék is lakják a telepet.
Idén tavasszal minden adott volt, nagy kedvvel, tele optimizmussal vágtunk bele. Március végén állt a les, újabb ládák kerültek ki,  Imivel csak a madarakat vártuk.

Április 28.
Ezt is megértük, az első fotózás. Egyedül jöttem, még sötétben mászok fel. Ébred a telep, vércsék hangja mindenfelől. A szembeni láda körül egy vörös pár mozog, egy kék tojó zavarja őket. Néha beül a ládába, ám a párba állt madarak folyton elkergetik. Egyszer a beszállóra is leül, a virágzó repce érdekes hátteret ad. A fény kemény már, de mégis csak ez az első saját kékvércse...



Május 1.
Ma már ketten jöttünk. Egy örvös galamb az első vendégünk, aztán a vörös pár. Egyelőre nekik áll a zászló, emiatt kicsit csalódott vagyok, de amikor a hím beül, akkor már nem érzek ilyesmit.






Május 6.
Elég jó aktivitással indul a reggel. A láda lakói uralják a portát, ám a beszállót nem használják annyit, amennyit mi szeretnénk... Ennek az is oka, hogy a környező fákon bőven akad lehetőség ücsörögni.






Szemben kékek tűnnek fel, immár párban, és onnan nézelődnek.  Aztán úgy tűnik, valamiféle kísérletet tesznek a láda elfoglalására.


Felülnek a láda fölé, aztán megtámadják a vöröseket. Innentől nagyjából egy fél órán át tart az előadás, nagyrészt persze a levegőben... A kék hím az ágon ülő vörös tojót folyamatos zuhanó repülésben támadja, aki minden alkalommal behúzza a nyakát, de nem tágít. Aztán a kékek beülnek a ládába, és innentől sajátjukként védik. Érdekes, számomra örömteli fordulat. Még a beszálló is használatba kerül. Közben érdekes megfigyelni, hogy a les mellet kihelyezett ládát is próbálgatja ugyanez a kékvércse pár. Meglátjuk...







Május 20.
Végül mégiscsak a vörösek nyertek. Tojás van a ládában, ez egyértelműen látszik a madarak mozdulataiból. Az oldalsó ládánál most egy első nyári ruhás kék hím nézelődik, egyelőre egyedül. 


Május 27.
Azt gondolom, mostanra kialakultak a  végleges állapotok a telepen. A vörösök kotlanak szemben, az oldalsó láda végül üres maradt. A kihelyezett beszállókat nem nagyon használják, jobbára örvös galamb pihen meg rajtuk. Mostanra kijöttek a "hibák" amiket kijavítva jövőre jobb lesz a dolog. Mindenek előtt több ládát kell kihelyezni a les előtt. Persze így sem vagyunk elégedetlenek, mert eddig is élveztük minden percét, és várjuk a fiókákat, az etetést, a fiatalok kirepülését....


2017. április 10., hétfő

A PARÓKÁS

Szerettem volna a bevezetőbe egy hozzáértő  tollából származó írást a parókás őzbakról, ám nem találtam megfelelőt, így csak annyit írok, hogy a paróka egy, általában a here sérülése, illetve hiánya miatt kialakuló sejt burjánzás. Ezt a "fejdíszt" az őzek nem vetik le ősszel, néha egészen impozáns méretű paróka alakul ki egy-egy bak fején. 
Egy ilyen bakról szereztem tudomást, illetve G barátom hívott fel, hogy van egy ilyen bakjuk, lejönnék-e lefotózni?! Természetesen kaptam az alkalmon, ki tudja, mikor lesz újra hasonló lehetőségem. (Szerintem soha...)
Délután ötkor találkozunk a helyi kocsma előtt, majd autóba ülünk, már indulunk is. Teszünk néhány kört, az őzek most kezdenek felállni. Türelmetlen vagyok, nem nagyon érdekelnek más bakok, sürgetem, menjünk, amiért lejöttem...
Egy csík repcében lakik a parókás, a közelében körbetávcsövezünk, sok őz látszik, de a keresett sehol sincs...Egy darabig várunk türelmesen, de a nap vészesen közelít a horizonthoz, úgyhogy utolsó esélyem, hogy bemegyünk a repcébe jó széllel, és reménykedünk, hogy előbb vesszük észre őt, mint fordítva ...
A szomszéd táblán ígéretes kis bak barkában, majd előttem a sárga virágok közt egy másik, korosabb őz háttal. Ő is kifelé ballag a búzába. Utána megyek, de valahogy megneszel, visszanéz, kattintok...
Csak a parókás nincs itt. A tábla végén visszafordulunk. Nézegetjük a távolabbi rudlikat, mikor látom őz áll előttünk harminc méterre....és a fülei között egy csinos kis képződmény.  Azonnal a földön vagyunk, de már hallom, ahogy az őz csülkei a repcét vágják. A szagunkra kelt, tisztában volt helyzettel....idefelé simán elsétáltunk mellette. 


Meg sem áll egy távolabbi rudliig. Innentől kezdődik  az autós őz terelés, ami  csak szürkületkor hozza meg a félsikert... Sajnos a pusztán nincs egyéb opció, ráadásul az őzek jobban bevárják az autót,  mint a gyalogost... Mikorra a fény elfogyott,  a kis csapat végre megállt,  de az már hiába.... Összessében néhány dokumentum fotó sikerült
bizonyítekként,  hogy találkoztam egy parókás bakkal... Szerettem volna még egy próbát tenni, de a következő heti rossz idő, és a sorban álló vadász vendégek miatt nem kerültem sorra, a bak pedig 22-én terítékre került...




2017. március 15., szerda

SZENVEDÉLY?

A március-áprilisi, apaji képeimet válogatom. Finoman szólva karcsú a felhozatal, a végeredmény köszönőviszonyban sincs azzal, amit elképzeltem, amire igazán vágytam...
Közben azon gondolkozom, vajon mi motivál, mi hajt a (néha) sorozatos kudarcok ellenére, miért kelek fel újra, megyek a vízbe, sárba, alkalmanként benne hasalni órákig?! Jó esetben néhány madár fotóért, de sajnos sokszor a semmiért. Szerintem ezt hívják szenvedélynek, enélkül valószínűleg megette a fene...
Idei hányattatásaim nemzeti ünnepünkön kezdődtek, mikor is egy másik projekt ügyében lent jártam a pusztán. 
Korán leérek, örömmel autózom végig a jól ismert tájakat, jó megint itt lenni. Ugyan ma nem fotózni jöttem, de a gép velem van, sosem lehet tudni...
Jobbról egy hajlatban őzek tűnnek fel, egész komoly rudli... közelebb érve túzokká változnak. Nem rossz, a távolság nem kicsi, viszont a fények klasszak...


Később a  szántásról fiatal parlagi sast ijesztek fel, majd néhány tarlóval és repce táblával arrébb újabb túzok csapat. Nem akarom zavarni őket, nincs is értelme megállnom... A tavak felé veszem az irányt, tart a tavaszi halászat, lássuk milyen a felhozatal.
Az egyes tó leeresztve, az iszapon rengeteg a madár. Cankó, goda, póling, nagygázlók és a slepp, sirályok és varjak. Hamar körvonalazódni látszik egy szombati hajnali akció...
Pénteken este még egy telefon, csak hogy minden rendben van-e ?! 
Minden oké - jön a válasz - az egyesre most nyitottam rá a vizet....pffff.
Az reggel jó lesz még?
Peersze... nem telik az olyan hamar.... 
Hát jó... majd kiderül.




Szombaton hajnalban nagy reményekkel, tervekkel a fejemben autózom a sötétben. A tavalyi nádtorzsás goda képek után most szeretnék valami igazán szépet, amolyan nászruhás, vízbenállós-tükörképes, puhafényes fotókat. Hiszem, hogy ma sikerülhet...
Leérve látom, hogy már túl sok a víz, de azért találok egy kis nyelvet, ami alkalmas lehet, ahol felállíthatom a sátrat. Behasalok, aztán jöhet a szokásos szundi. Godák hangjára ébredek, öten érkeznek, azonban eléggé oldalt landolnak, és fény sincs még. A madarak megoldják a problémámat, elrepülnek. Aztán nem történik semmi, majd idővel kezdem érezni, hogy egyre több vizet szív fel a ruhám... Kinézek, és látom, hogy körbevett a víz, remek! Nincs értelme itt maradni, úgyhogy szedem a cókmókot és lelépek innen. Így nézek ki ekkor... Kösz a képet H. Tibi...






Március 25.
5-ös tó. Imivel a hajnali sötétben  azon filózunk, hogy az 5-ös vagy a 6-os mederben próbáljunk szerencsét. Zsolt utóbbit javasolja, hiszen tegnap ott volt a sok madár, mi azonban az 5-öst választjuk, annak kevésbé híg az alja. Ez egy sötét hideg hajnalon nagyon is számít, az ember fázósan hajlamos a komfortosabbnak tűnő lehetőséget választani...
Végül csak egyedül megyek, a kolléga sajnos nem hozta magával a fotós felszerelést... Több, mint bosszantó! Besátrazok, majd megszokott pótalvásomból a telefon ébreszt. Imi az, hogy van-e előttem madár, mert "itt minden tele van godával"! Ezt nem hiszem el! Egyelőre nincs, de kitartok. Majd lesz itt is, de valójában eljátszom a költözés gondolatával, ám végül maradok. Madár is lett... lőtávon kívül...
És a szomszéd tó sarka valóban tele volt godával, a gátról néztük őket, előttünk húsz méterre. Lehet, hogy még sírtam is...




Kifelé látunk nyolc bütykös ásóludat, amiből hat fér a dokumentum fotóra...


Április 1., bolondok napja. Tényleg azok vagyunk, ismét lejöttünk. Úgy néz ki lesz napkelte, úgyhogy ellenfényre helyezkedünk. A helyszín ezúttal a 4-es tó. Ahogy világosodik, látszik, hogy előttünk csak egy kisebb pajzsos csapat van, távol, a nád árnyékában szöszmötölnek, közeledni eszükben sincs... 
Mikor a nap már fent van, és a legjobb fényeknek vége, kíváncsiságból hátra tekeredek. Bár ne tettem volna!! Mögöttünk cankók, pár goda, havasi partfutók szép számmal. Ha nem tapasztaltam volna többször, hogy ezek a kis madarak alkalmanként egy-két méterre megközelítik a sátrat, azt hihetném, tőlünk félnek. Így azonban tudom, hogy egyszerűen csak így jártunk... Ott lágyabb az iszap, vagy több a féreg, apró csiga vagy rák-rovar, szebb a táj, nem tudom. Arra van dolguk, erre nincs...
Aztán előttünk feltűnik két gulipán. A lőtávolság határán lecövekelnek, mintha csak azon dilemmáznának, hogy jöjjenek-e vagy sem. Aztán inkább elrepülnek. Mi sem maradunk...
Megfogadom, hogy egy darabig nem jövök a tavak környékére!



Aztán szerdán Zsolt hív: "csak megjegyzem, hogy pár napja kilenc fekete gólya van a 4-esen"....
Már csak ez hiányzott! Persze magamban számítottam rájuk idén is...
És szombat van, és mi újra lent vagyunk. Ez most tuti lesz, tavaly is az volt! A tó sarkában maradt kb 100m2 vízfelület, tele kishallal. Itt fognak kajálni.
Besátrazunk a gyékénybe, fúj a szél, várjuk a gólyákat, akik egy óra késéssel megjönnek ugyan, nyolcan, kétszáz méterre tőlünk leszállnak. Nyugi, mindjárt elindulnak, tavaly is így volt....
Aztán elrepültek. Előbb öt, majd a maradék három...
Szóval ne vegyél rá mérget, hogy ami tavaly úgy volt, az idén is megtörténik....

2017. február 1., szerda

AZ ÉNEKES ÉS A KÉT MANDARIN

A múltkori hattyús sztori ott ért véget, hogy kicsit távolabb sikerült megtalálnom az itt vendégeskedő énekes hattyút, akkor azonban nem volt már időm arra, hogy kihasználjam az alkalmat, így ma reggel újra próbálkozom...
Ott kezdek, ahol a múltkor abbahagytam, nincs itt... Lejjebb sétálok, kb. ötszáz métert, ott ül a túlparti jégen. Szuper,  jó kis ellenfényem lesz, gondolom miközben autóba ülök, és irány a híd...
Leparkolok, aztán sietve csúszkálok a jegesre taposott gyalogúton, a partra érve még látom, ahogy madaram elemelkedik a jégről, arra tart, ahonnan jövök, szerintem a bolondját járatja velem...
A jégen azonban két bütykös között újabb két kis idegen, két mandarin gácsér. Ők is épp vízre szállnak, én pedig autóba ismét, irány a túlpart.






A befolyónál aztán sikerül utolérnem a sárgacsőrűt. A hattyú alapvetően nem egy bonyolult jószág, kenyeret kell dobni neki, aztán csak jön, mintha zsinóron húznák. Ez az énekes pedig vagy ugyanígy élt eddig, vagy csak asszimilálódott, de jól működik nála a "birka effektus", mert a többiekkel jön ő is, így lehetőségem van portrézni minden oldalról. Sajnos egész alakos képet nehéz róla készíteni, ugyanis már egy nagy sárga gyűrű éktelenkedik a nyakán...






A kellemes délutáni fények ismét kicsábítottak, a köröket ismét megtettem, ezúttal túlpart, 1.5 km délre...





Itt sok-sok madár, főleg szárcsa, rengeteg hattyú, az énekes, és sajnos  akadnak olyanok is, akiknek túl hosszú és túl kemény volt a tél...