Amióta az eszemet tudom, a jégmadár állandóan jelen van az életemben, főként egykori horgász múltamban találkoztunk sokat, de azóta is, fotózás közben, hol itt-hol ott mindig látom ezt a kis tüneményt, fotóm viszont, szinte alig van róla. Azt gondolom, ennek egyik oka, hogy habár sok vízen jelen van, a fotózására minden szempontból alkalmas hely annál kevesebb. Az én kedvenc kis holtágamon rengeteg természetes beszállója volt, fény viszont annál kevesebb, így itt sosem próbálkoztam. Más helyeken a horgászok zavarognak, úgyhogy a jégmadár kérdést nem erőltettem, gondoltam előbb-utóbb találok alkalmas terepet. Aztán jött egy meghívás tavasszal, csak az alkalmas vízállást kellett kivárni, mikor a vízszint is optimális lett, mehettünk fotózni.
Hajnali szürkületben cuppogunk gumicsizmáinkkal a sárban. Közeledve a vízhez, halljuk, hogy nem vagyunk egyedül, népes konda ropogtatja a kagylót, túrja a sarat a parton. Egy darabig csendben figyeljük őket, aztán valahogy szagot fognak, majd az egész zajos társaságot elnyeli az ártéri erdő. Gyorsan felállítjuk a sátrat, leszúrjuk a beszállót, aztán elfoglaljuk a helyünket. Még alig fényben beszáll a madarunk, aztán mikor alkalmas lenne a világítás, csak egy halászgató szürke gém szórakoztat minket.
A reggel legérdekesebb eseményét egy héja prezentálja, aki levágja a víz felett szédelgő dankasirályok egyikét, aki keserves hangon tiltakozik, de nincs esélye. A ragadozó a szemközti fövenyen leszáll vergődő áldozatával, majd miután az nem mozdul, a fák közé repül vele. Kár, hogy túl messze voltak.
Kis jégmadarunk, mikor a fények már nem alkalmasak a fotózásra, azért beszáll elénk, kicsit pózol, még halat is fog, amit természetesen háttal ülve fogyaszt el, aztán nézelődik, majd elrepül. Örülök neki, de nincs kétségem felőle, visszajövök még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése